A latin eredetű szó - adventus - megérkezést, eljövetelt jelent. A Jézus születésére való várakozás a felkészülés, a reménykedés időszaka. Az András napjához legközelebb eső vasárnap és a december 25-e közötti négy hetes "szent idő" a karácsonyra való lelki felkészülés ideje.

Valamikor éjféli harangszó hirdette az advent, valamint az egyházi év kezdetét. Eredete az 5-6. századra nyúlik vissza, ebben az időben az emberek szigorú böjtöt gyakoroltak. Napfelkelte előtt hajnali miséket tartottak, amelyeket "angyali misének", "aranyos misének" is neveztek. 1611-ben a nagyszombati zsinat advent első vasárnapjától vízkeresztig megtiltotta az esküvőket, zajos mulatságokat. Az adventi koszorú hagyománya ősi időket idéz, kapcsolatban van a téli napforduló szokásaival.

Első nyomait a néprajzkutatók északon, a Keleti-tenger partvidékén és szigetvilágában találták meg. Fűzfavesszőből koszorút fontak és örökzöldet csavartak köré. Ez a szokás később Európa más vidékein is meghonosodott. A valódi adventi koszorú készítése a 19. században jött divatba. Egy hamburgi lelkész otthonába hatalmas fenyőkoszorút erősített a mennyezetre, melyen 24 gyertya volt, minden adventi napra egy-egy. Később az egyszerűség kedvéért csak négy gyertyát helyeztek el a koszorún. Minden adventi vasárnapon eggyel több gyertyát gyújtottak meg. A gyertyákat vörös és aranyszalagokkal, az élet és fény jelképével díszítették.

Az első gyertyafényes karácsonyfa története állítólag Luther Márton nevéhez fűződik. Amikor karácsony este kint járt az erdőben és gyönyörködött a hódíszekkel teleaggatott fenyőfákban, miután az élményt képtelen volt szavakba önteni, egyszerűen bevitte a szobába az egyik fenyőfát, gyertyákkal világította ki, és így ünnepelték, talán először fenyőfával, Krisztus születését.

Karácsony estéje elképzelhetetlen volna karácsonyfa nélkül. Szép és látványos ünnepi szokás ez, jóllehet a karácsonyfa-állítás nem nyúlik vissza régi időkre. A különböző ünnepek során a fák, örökzöld növények minden népnél nagy szerepet játszottak. A magyar népi hagyományokban a karácsonyi életfa vagy termőág tekinthető a karácsonyfa elődjének. Bibliai eredetű magyarázat szerint ez a fa Jézus családfáját is jelentette. Kapcsolatba hozzák még a bibliai tudás fájával is, hiszen karácsony napja az első emberpár: Ádám és Éva napjára esik.

A karácsonyfa-állítás szokása a 17. században terjedt el. A németek abban a hitben éltek, hogy a téli napforduló idején a gonosz szellemek, a halottak szellemei kiszabadulnak és szabadon csatangolnak a világban. A kísértetektől az emberek csak úgy menekülhetnek meg, ha az élet örökzöldje, a fa alá húzódnak. Az első, történelmileg is megalapozott adat 1605-ből származik. Egy strasbourg-i polgár jegyzetei arról árulkodnak, hogy városában akkoriban terjedt el a fenyőfa-állítás. A fákat gyümölcsökkel, papírkivágásokkal, aranyláncokkal és édességekkel díszítették.

Magyarországon csak a múlt század második felében kezdett elterjedni ez a szokás a bécsi udvar ösztönzésére. Először csak a nemesi családoknál - Brunswick Teréz, martonvásári grófnő állított karácsonyfát 1824-ben -, később a módosabb polgároknál is elterjedt. A parasztok körében csak ebben a században, sokaknál csak 1945 után honosodott meg a fenyőfa-állítás. Angliában ma sem szokás fenyőfát állítani, helyette fagyöngyből készült koszorút függesztenek a mennyezetre. A karácsonyfadísz korábban alma, dió, házilag készített sütemények, mézeskalács volt. Az 1880-as években jelent meg az üvegdísz.

Az angyal valójában lélek: Isten az embert és az angyalt a maga képmására teremtette. Az angyal nemcsak hírvivő és mediator Isten és ember között, hanem önmagában tekintve tisztán zenei lény, hiszen szinte természete a muzsika. Létállapota a zene. A XV-XVI. században valóságos divattá vált az angyalok ábrázolása. Kis puttók, nőies alakok, transzcendentális erőt sugárzó lényszerű figurák mind megtalálhatók ezeken az ábrázolásokon.

Ahogy az Írás mondja: " külsőleg Istennek tükörképei". Az angyalok a Bibliában az Úr küldötteiként keresik fel az embereket, vagy dicsőítve állják körül az Úr trónját. Az angyalok kilenc hierarchiája a késő antik teológiában az embertől az Istenhez való felemelkedés fokozatait szimbolizálja. A keresztény művészet az angyalokat kezdettől fogva ember (férfi) alakban jeleníti meg, antik római viseletben.

Eleinte szárnyak nélkül, a 4. századtól jelennek meg a szárnyas angyalok, majd a késő reneszánsztól a szárny ismét eltűnik a vállukról. Az angyalok fejedelmei a hét arkangyal, a három legnépszerűbb: Mihály, Gábor, Rafael. Mikhhaél az ítélkező, a gonosz legyőzője, a mennyei seregek vezére, a középkor harcias szentje. Gábriel a hírhozó. Attribútuma a liliom vagy a jogar. Ráfáel a gyógyító.

A háromkirályok legrégebbi ábrázolása a Santa Priscilla katakomba Capella Greco-jában található, a II. században készítették. A téma feldolgozása általában a következő jelenetekre szorítkozik:

- Megálmodják a gyermek születését
- Vonulásuk Keletről Betlehem felé
- Heródeshez érnek és keresik a zsidók királyát
-Hódolat a gyermek Jézus előtt
-Visszautazás és álom

A téma álommal kezdődik, álommal végződik. A 9. századtól Gáspárnak, Menyhértnek és Boldizsárnak nevezték, s a három életkor, ill. a három, akkor ismert földrész - Európa, Ázsia, Afrika - szimbólumává lettek. Az Athosz hegyi festő leírása szerint az egyik aggastyán, a másik férfi bajusszal, a harmadik ifjú. (Boldizsárt sokszor mórnak vagy szerecsennek ábrázolták.) A napkeleti bölcseket, akiket a messiás csillaga vezetett a gyermek Jézushoz, Máté evangéliuma említi.

Ajándékaiknak jelképes értelme van: az aranyat mint földi királynak, a tömjént mint istennek és a halott bebalzsamozására szolgáló mirhát mint a keresztfán szenvedő embernek adták át Jézusnak. Ezekből az ajándékokból és a csillag követéséből hamar kialakult az a vélemény, hogy a látogatók mágusok voltak. Máté evangélista sem nevezi őket királyoknak. A róluk való határozott vélemény az irodalomban csak 1200 körül rögződik. A Bölcsek keletről érkeznek, ahonnan a világosság jön. Az ész, a tudás hódol Isten Fia előtt. Nyilvánvaló a szimbolikus magyarázat értelmezése.